Mindent a válásról

Rosszul hangzik, de igaz: a házasságok több mint fele válással végződik. Mindannyiunk családjában, baráti társaságában vannak olyanok, akik már megtették és legalább annyian, akiben valaha már felmerült a végleges szakítás gondolata. De vajon miért és mikor válunk? Ki kezdeményez és ki szenved inkább? Nagyon fog fájni? És hogyan kell "jól" elválni?

 

A múlttal összehasonlítva a gazdasági kényszer összetartó ereje sem olyan erős, hiszen ha nem is könnyen, de egy egyedülálló szülő is képes felnevelni gyermekét. Csökkenőben a társadalmi stigmatizáció: kevésbé ciki már elváltnak lenni, sőt, egyedülálló szülőként a gyermeknevelés tiszteletébresztő dologgá vált. A válás, mint opció kimondva - kimondatlanul mindig ott lebeg házasságunk felett. Lehet, hogy most minden flottul megy, elégedettek vagyunk, de bármikor szétmehetünk, ha ez a jövőben megváltozna. A kevésbé formális, élettársi kapcsolatok esetén pedig a szakító procedúra még egyszerűbb. Néha talán fenyegetőzni is szoktunk ezzel, még ha a veszekedés hevében nem is gondoljuk igazán komolyan.

De vajon miért, és mikor telik be a pohár? Nem nagyon lehet általános választ adni… Bántalmazás, alkohol, hűtlenség, unalom, anyagiak, érzelmi elhidegülés, sorolhatjuk napestig a lehetséges motivációkat. Lényeg a lényeg: a kenyértörés akkor következik, ha úgy érezzük, hogy kapcsolatunkat megjavítani, vagy megtartani már nehezebb és fáradtságosabb lenne, mint kilépni belőle. Válunk, ha nem kapunk meg a partnerünktől valami számunkra fontosat, és már végképp reménytelennek tartjuk, hogy ez megváltozzon.

Ki kezdeményez? Az esetek közel háromnegyedében a nők indítják el a válást. De nem ez a legérdekesebb. Lehet, hogy a feleség, lehet, hogy a férj, de egy biztos: a közhiedelemmel ellentétben szinte mindig a kapcsolatért elkötelezettebb fél adja fel a harcot. Akinek korábban fontosabb volt a kapcsolat minősége, aki úgy érzi, többet tett a fenntartásáért, és a megjavításáért, hajlamosabb feladni, ha már reménytelen. És valljuk be, azért ők mégis gyakrabban a nők. A férfiak sokszor jobban tűrik, ha nem jól működik a kapcsolat, kevésbé hajlamosak szenvedni ettől.

 

Ki szenved jobban?

Újabb hamis hiedelem: aki kilép, és távozik, annak mindig könnyebb. Hiszen a másik, az elhagyott fél marad egyedül, vagy rá hárul a gyerekek gondozása is. Ha a férfi távozik, különösen így gondoljuk: őket nem is viseli meg a válás. Nos, ez nem így van, nagyon nem. Aki úgy dönt, hogy mennie kell, az is mindent elveszít egy csapásra. Az otthonát, a korábbi életét, a megszokott környezetet, az illúzióit, az éltének minden megszokott, és biztonságot adó részletét. Természetesen fájdalmas egyedül maradni, elhagyottnak lenni, de a háztartás fenntartása, a gyerek, a hétköznapi élet folytatása támaszt is jelenthet ebben a helyzetben.

A férfiak sokszor kevésbé tudják megélni, és kifejezni a saját érzelmeiket. A kultúra elvárása is az, hogy nekik „nem illik” ilyet. Legalább erősnek, és magabiztosnak kell látszani. Ezzel szemben a nők sokkal inkább meg tudják élni, ha szenvednek valamitől. Képesek kimutatni, kommunikálni róla. Ezért lehet, hogy azt látjuk, a nő szenved, a férfi pedig „jól elvan” az új életében, de ez sokszor nincs így.

Ha választanunk kellene, ki az, aki a leginkább szenved egy váláskor, akkor az csak a gyerek lehet. A gyerekek számára a válás a család folyamatosságának végét jelenti. Olyan törés, melyet korábban elképzelni, most pedig elfogadni nem tudnak. Ez a helyzet a biztonság, a biztonságos, és állandó világba vetett hitet károsítja. És akkor is bekövetkezik, ha a szülők képesek békésen, konfliktusoktól mentesen elválni. Ha viszont becsmérlik egymást, ha a gyereket egymás ellen használják fel, akkor biztos, hogy ezzel akár életre szóló károkat okoznak neki.

 

Gyász és veszteség

Lehet, hogy amikor elhatározzuk magunkat, erre nem gondolunk, de egy váláskor számos veszteséget élünk meg, sok mindent el kell majd gyászolnunk. Elsőnek búcsúzunk a kötődés érzésétől. Attól, amely egy kapcsolat elején gyorsan kialakul, az oldódás viszont akár évekig is tarthat. Nem véletlen, és részben ennek köszönhető, hogy egy válás érzelmi lezárása, az ezzel kapcsolatos fájdalom akár 2-4 évig is tarthat.

A válás során nagyon sok ambivalens, egymásnak ellentmondó érzéseket is átélhetünk. Ügyintézés, a tágabb család, rokonság, barátok, kollégák informálása házasságunk ilyetén alakulásáról. Hosszadalmas, fárasztó események láncolata, amelyek a remény lángját is táplálhatják. A leválás fájdalma és a remény, a szeretet és a gyűlölet egyszerre jelentkezik, ez pedig olykor elviselhetetlen. Néhányan védekezésképpen gyűlölködővé válnak, hiszen könnyebb egyszerűen csak utálni és hibáztatni a másikat, mint átélni az össze-vissza érzelmeket. Az is betalálhat, ha jó híreket kapunk a másikról, ha a Facebook-fotói alapján úgy látjuk, ő már túl van rajtunk.

Akit elhagynak, egy nagyon fontos dogot veszít el. Rá kell döbbennie, hogy a másik tud nélküle élni. Szeretetreméltóságában, fontosságának érzésében is sérülhet, mindezek pedig károsan befolyásolják az önértékelést. Első sorban a nők azok, akik gyakran elveszítik a család és fenntartása, a családban élés életre szóló tervét. Ez a törés, illúzióvesztés szintén nagyon fájdalmas. Szükséges megbarátkozni a gondolattal, hogy bár megígértük egymásnak, és eleinte úgy is tűnt, hogy működik, de végül mégsem fog házasságunk örökké tartani.

Mindezeket átélni fárasztó, fájdalmas és ijesztő. Remélhetőleg csak átmenetileg, de még a jövő is értelmetlenné és félelmetessé válik. Kellek én még egyáltalán valakinek? Fog még engem valaki szeretni? Ezek után én képes leszek még rá?

 

Hogyan váljunk el jól?

Az eddigiekből kiderült, hogy a válás nem lesz egyszerű, és nem lesz fájdalommentes. Mégis lehet jól, felnőtt módon elválni. Vagy legalább törekedni kell rá…

Akiknek gyerekük van, azok számára a legfontosabb feladat és kötelezettség az ő megóvásuk. Amikor a szülők egymással harcolnak, néha akaratlanul, néha tudatosan, de a gyerekkel élnek vissza. Ha egy gyereket a döntőbíró szerepébe kényszerítünk, és neki kell választania a szülei között: dönteni az elhelyezésben, vagy láthatásban, akkor ezzel nagyon komoly terheket rakunk rá. A gyereknek nem lenne szabad tapasztalnia azt sem, ahogy a szülei egymást becsmérlik, mert ez sérelemmel, és szégyennel tölti el. A gyerekek világában a szülők mindig jók. Ha válnak, ha gyilkolják egymást, ennek egy magyarázata lehet: „én vagyok a rossz”. Ha nem vigyázunk rá, sokáig fog még szenvedni azon, hogy ha jobban viselkedett volna, megakadályozhatta volna ezt az egészet.

Fontos az is, hogy akár a válás közepette, akár utána törekedjünk saját magunk és volt társunk megértésére. Ha egyedül nem megy, érdemes ehhez akár egy pszichológus, család- vagy párterapeuta segítségét kérni. Amikor egy problémás kapcsolatban vagyunk, és a krízisek folyamatosan, szinte ugyanúgy ismétlődnek, nehéz megérteni, mi miért történik. Utólag viszont tisztulhat a látásunk. Egy házasság felbomlása idején a vétkes-áldozat meccs, és a „Ki a hibás, ki mit rontott el?” című végtelen vita zajlik. Ennek nem sok értelme van, és tanulsága sem lesz. Sokkal fontosabb lenne inkább a saját szerepünket tisztázni. Ha erre képesek vagyunk, elkerülhetjük, hogy egy következő kapcsolatban megismételjük a korábbi hibáinkat.