Az öngyilkosság - ne féljünk beszélni róla!

Az öngyilkosságról nem szeretünk beszélni. Pedig kell! Fontos, hogy ismerjük a figyelmeztető jeleket, hogy felismerjük, ha baj van. Szükséges eloszlatni az öngyilkossághoz kapcsolódó tévhiteket, hogy segíteni tudjunk időben. Hasznos, ha megértjük, milyen okok vezethetnek odáig, hogy valakiben felmerüljön: inkább eldobná az életét. 

Az öngyilkossággal kapcsolatos gyakori tévhitek

TÉVES: Azok, akik beszélnek az öngyilkosságról, nem igazán fogják megtenni.
Majdnem mindenki, aki öngyilkosságot követ el vagy kísérel meg, tettét megelőzően jelzéseket, figyelmeztető jeleket ad. Ne hagyjuk figyelmen kívül az öngyilkossági fenyegetéseket. Az olyan kijelentések, mint “sajnálni fogod, ha meghalok”, “nem látok más kiutat” - bármilyen általánosan vagy viccelődően is hangozzanak, komoly öngyilkossági gondolatokat, érzéseket jelezhetnek.

TÉVES: Aki öngyilkossággal próbálkozik, az biztos őrült.
A legtöbb öngyilkosságot fontolgató ember nem pszichotikus vagy elmebeteg. Elkeseredettek, bánatosak, depressziósok vagy kétségbeesettek lehetnek, de a nagyon nagy szorongás, lelki fájdalom nem szükségszerűen mentális betegség jele.

TÉVES: Ha valaki egyszer eldöntötte, hogy megöli magát, akkor semmi sem fogja ebben megakadályozni.
Még a legsúlyosabb depressziós személynek is vegyesek az érzései a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadozik az élni és meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem akarja a halált. A fájdalmat akarja megszüntetni. Tűnjön bár ellenállhatatlannak, a “mindennek véget vetni” késztetés nem tart örökké.

TÉVES: Az öngyilkosságot elkövetők azok, akik nem voltak hajlandók segítséget kérni.
A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőek több mint fele orvosi segítséget kér az öngyilkosságot megelőző hat hónap során.

TÉVES: Ha öngyilkosságról beszélünk valakivel, akkor ez ötleteket adhat neki.
Nem ad morbid ötleteket azzal, ha beszél az öngyilkosságról. Valójában az ellenkezője igaz: beszélgetést kezdeményezni, nyíltan beszélni valakivel az öngyilkosságról az egyik legnagyobb segítség, amit nyújthat.

(Forrás: SAVE - Suicide Awareness Voices of Education)

Kiváltó okok

  1. Depresszió. Ez minden kétséget kizáróan a leggyakoribb állapot, amely megjelenik az öngyilkosságot megkísérlő embereknél, hiszen mindig együtt jár nagyfokú szenvedés- és kilátástalanság-érzéssel.
  2. Pszichózis. Többnyire súlyos pszichiátriai betegségek kísérőjelensége. Pszichotikus állapotban a beteg elveszti kapcsolatát a valósággal, téveszméi és érzékcsalódásai vannak, pl. hallucinál, hangokat hall. A belső hangok általában nem „jóindulatúak”, buzdíthatnak pl. önelpusztításra is.
  3. Impulzivitás. Bizonyos mentális betegségekben, személyiségzavarokban szenvedőkre jellemző, illetve drog vagy alkohol fogyasztás hatására az egyén viselkedhet váratlanul, kiszámíthatatlanul. Ilyenkor mérlegelés nélkül cselekszik, figyelmen kívül hagyva a következményeket, az érzelmei vezérlik, hangulata szeszélyes és kiszámíthatatlan.
  4. Segélykiáltás („crying for help”.) Az öngyilkosságot fontolgató személy környezete tudtára adja valamilyen módon, hogy baj van: olyan helyzetbe került, amellyel nem képes önerőből megbirkózni, segítségre van szüksége. Valóban vannak olyan emberek, akik öngyilkossági szándékról beszélnek, de nem akarnak meghalni, az üzenetük csupán annyi: „segítség, nem bírom tovább!” Ilyen formában az öngyilkossági kísérlet tekinthető a kommunikáció egy drasztikus, kétségbeesett formájának is. De semmiképp sem szabad azt gondolni, hogy aki beszél róla, az úgysem fogja megtenni. Tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg, nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel.
  5. Filozófiailag megalapozott vágy. Léteznek olyanok, akik a döntést, hogy önkezűleg vetnek véget az életüknek, valamilyen nyomós, bizony szempontból racionális okból hozzák meg. Általában egy hosszantartó, visszafordíthatatlan és fájdalmakkal járó betegség az, ami következtében úgy érezheti az illető, hogy így nyeri vissza az irányítást saját élete, sorsa fölött, ez az egyetlen módja fájdalmai enyhítésének. Az ő esetükben nincs szó depresszióról, hanem ez egy tudatos választás, amellyel lerövidíthetik várhatóan hosszú és fájdalmas elmúlásukat.

Nem tartozik szorosan az öngyilkossághoz a társadalmi, kulturális, vagy egyéb kényszer hatására elkövetett önpusztítás (pl. szeppuku, ismertebb nevén harakiri). Az öngyilkos merénylő tette sem valódi öngyilkosság, hiszen tette az adott társadalom/vallási közösség által elfogadott, az egyéni életnél magasabb rendűnek tartott cél elérése érdekében végzett cselekedet.

Gyakoriság

Évente körülbelül 800 000 – 1 000 000 ember vet véget önkezével életének, így a világon a tizedik leggyakoribb halálozási oknak számít. az öngyilkosság. Férfiak gyakrabban követnek el befejezett öngyilkosságot, ugyanakkor az öngyilkossági kísérletek a fiatalok és nők körében gyakoribbak.

Hajlamosító tényezők

Léteznek hajlamosító tényezők, melyek jelenléte esetén nagyobb a kockázata annak, hogy valaki öngyilkosságot kísérel meg. Ezek a következők:

  • identitásproblémák (Ki vagyok én?),
  • nem megfelelő konfliktusmegoldó stratégiák (pl. elkerülés),
  • krízishelyzet (akár véletlenszerű, mint egy szeretett személy elvesztése, akár normatív – pl. gyermekszületés)
  • pszichiátriai betegségek (depresszió, függőségek),
  • testi betegségek, amelyek kilátástalanság érzéssel járnak (pl. rosszindulatú daganat).

Figyelmeztető jelek

Ha a személyben az öngyilkosság lehetősége már felmerült, tapasztalhatunk bizonyos jeleket: direkt és indirekt, illetve verbális és nonverbális kommunikáció történik a szándékról. Ez a jelenség a korábban említett „cry for help”, azaz segélykiáltás. Néha egyértelmű és szóbeli a közlés arról, hogy „jobb lenne meghalni”, „nincs értelme az életnek”, de lehetnek közvetett üzenetek is, például ha tragikus álmokról, halálfélelemről számol be valaki. Különböző viselkedések és cselekvések is árulkodóak lehetnek: végrendelkezés, „minden mindegy” cselekedetek, nagyfokú veszélykeresés, olyasmik, amik korábban nem voltak jellemzőek az illetőre.

Létezik egy olyan tünetegyüttes, a preszuicidális szindróma, amely a cselekményt megelőzően az öngyilkosság okaitól és a személy jellemzőitől függetlenül megfigyelhető. Tapasztalható, hogy a személy érdeklődése lecsökken a külvilág eseményei iránt, az addig megszokott tevékenységei érdektelenné válnak, csökken gondolkodásának rugalmassága, beszűkülnek az érzelmei, emberi kapcsolatai is visszaszorulnak. Az illető tele lesz bűntudattal, leértékeli magát, mert a krízis okozta egyre növekvő frusztrációt nem tudja csökkenteni, hiszen az önmagába fordított agresszió gátolja levezetését. Azok a késztetések, amelyek korábban a külvilág dolgaira irányultak elöntik a belső világát, fantáziáját. Ilyenkor az illető képzeletben részletesen kidolgoz egy módszert, elképzeli, hogyan hatna halála szeretteire.

Megelőzés

Az öngyilkosság prevenciója komplex feladat, mely már gyermekkorban megkezdődik, így a legnagyobb szerepe a szülőknek és pedagógusoknak van. Az egészséges pszichés fejlődés támogatása és megfelelő megküzdési módok elsajátíthatóságának biztosítása az, ami a leginkább jelenti a korai megelőzést. Nagy jelentőséggel bírnak a különböző támogató csoportok, a telefonos lelkisegély-szolgálatok, internetes segélyszolgálatok, az egyházi tevékenység, és a médiában megjelenő felvilágosító cikkek.

A legfontosabb, hogy a krízisbe került személy társas környezete (család, barátok, munkatársak) felfigyeljen az öngyilkossági szándék megjelenését kísérő figyelmeztető jelekre. Együttérző odafordulással, a probléma konkretizálásával, az eddig kudarcba fulladt problémamegoldó kísérletek átbeszélésével, egy új stratégia, perspektíva kialakítása a cél, lehetőség szerint már szakember bevonásával.