A hétköznapi nárcizmus

Nárcizmus, nárcisztikus – mostanában gyakran hallott divatos kifejezések ezek. Ez egyrészt örvendetes, hiszen újabb jelenségek és fogalmak kerülnek a hétköznapi közbeszédbe a pszichológia tudományából. Ezzel is gyarapszik a pszichológiai tudásunk, minden újabb ismeret közelebb visz ahhoz, hogy egyre jobban értsük az emberi működést. Egy újonnan a köztudatba került fogalom esetén azonban előfordul az is, hogy akaratlanul félreértelmezzük, túlhasználjuk azt, olyan jelenségeket is értelmezve ezzel, amik nem feltétlenül tartoznak ide. Ezért érdemes röviden összefoglalni, és a „helyére tenni” a nárcizmus jelenségét.

A „klasszikus” nárcisztikus személyiségzavar

Ez a nárcisztikus működés legszélsőségesebb megnyilvánulási formája. Bár meglehetősen ritka (különböző kutatások a gyakoriságát 1-3% közé teszik), mégis érdemes róla beszélni, hiszen a bármilyen kapcsolat egy személyiségzavarossal különösen megterhelő, károsító lehet az elszenvedő számára. A nárcisztikus személyiségzavar legfontosabb jellemzői:

• grandiozitás
• csodálat iránti igény
• empátiahiány
• szeretet képtelenség
• különlegesség érzés
• feljogosítottság.

Fontos szem előtt tartani, hogy az ilyen mélységű zavarok az emberi személyiség mély, az alapokat érintő torzulásai, ezért hétköznapi eszközökkel (nevelés, szeretet, rábeszélés) hétköznapi kapcsolatokban nem változtathatók meg. Hosszú, fárasztó, és törvényszerűen kudarccal végződő munkát „veszünk a nyakunka”, ha egy nárcisztikus személyiségzavarost próbálunk megváltoztatni. Egy ilyen ember társaságában folyamatosan ki leszünk téve a legkülönbözőbb manipulációs kísérleteknek, elutasításnak, indulatnak, irigységnek, arroganciának és lenézésnek. Ezeket a veszélyeket és a megváltoztathatatlanságot is figyelembe véve az egyetlen helyes viselkedés a távolságtartás.

 A „hétköznapi” nárcizmus

A nárcisztikus személyiségzavar egy ritka, különleges és szélsőséges megnyilvánulása az önző szeretettelenségen alapuló működésnek. Egy skála szélső értékének tekinthető, amely skálán mi magunk is fent vagyunk valahol. Néha – különösen krízisekben, nagy érzelmi terhelés hatására – magunk is lehetünk önzők, akaratosak, érzéketlenek, vagy épp ellenkezőleg minden apróságon megbántódó hiperérzékenyek. Ha túlvagyunk a krízisen és megnyugszunk, mindez rendeződik, de vannak emberek, akiknek ez a szokásos, hétköznapi működésük. Érdemes elgondolkodnunk, hogyan kezeljük őket, akik a személyiségzavar diagnosztikus kritériumait még nem teljesítik, a működésük mégis rendre bántó, fárasztó, frusztráló lehet. Íme néhány tanács:

• Ne akard megmenteni, megváltoztatni, megnevelni! Nem fog sikerülni.
• Tarts tőle érzelmi távolságot! Nem fogod tudni, mikor bántod meg, inkább kerüld!
• Készülj fel, hogy soha nem lesz elég, amit adsz, mindig többet akar!
• Elvenni akar a képességeidből, mindig egyenlőtlen, alárendelő viszonyra törekszik!
• Kerüljük a hamis reménykedést! A kapcsolat kezdete sokszor idilli, de ez már nem fog visszatérni.
• Összezavar, elbizonytalanít – folyamatosan dolgoznunk kell a stabilitásunkért és önbecsülésünkért!
•  Mindig figyelnünk kell a határainkra és a konfrontáció elkerülhetetlen!

Hogyan védekezzünk a nárcisztikus működéssel szemben?

A fenti praktikus tanácsokon túl érdemes elgondolkodni, hogyan védhetjük meg magunkat hosszú távon mások nárcisztikus működésével szemben? Ha először a negatív oldalról közelítjük meg a kérdést, van néhány jellemző működés, amely különösen hajlamosítja a hordozóit, elszenvedőit, hogy egy nárcisztikus kapcsolat hálójába gabalyodjanak:

• dependencia – az önállótlanság, a függés iránti igény áldozattá tehet
• sérült önértékelés – kitetté tesz a manipulációval szemben
• túlzott segítő hajlam – ez is nagy lépés lehet az áldozatszerep felé
• sérülékenység – minden feldolgozatlan trauma elgyengít, védtelenné tesz.

Röviden összefoglalva az érett, kiegyensúlyozott, stabil személyiség az egyetlen valódi védelem a nárcisztikus manipulációval szemben. Érdemes tehát dolgozni az önismeretünkön és a személyiségfejlődésünkön: ahogy gyógyulnak a sérüléseink és ahogy egyre jobban megismerjük önmagunkat, úgy válunk egyre kevésbé „alkalmassá” az áldozatszerepre. A stabil, reális és egyben pozitív önértékelésünk pedig egyenesen a sérthetetlenségünk kulcsa lehet, hiszen ennek birtokában már sem az igaztalan bántásra, sem a manipulatív célú hízelkedésre nem leszünk többé fogékonyak.