Lehetek valaha elégedett önmagammal?

Szabadulás a maximalizmus csapdájából

A maximalizmus a pszichénk világának egyik legalattomosabb csapdája. Mindannyian szeretnénk jól teljesíteni, ez teljesen rendben van. Jól esnek a pozitív visszajezések, az igyekezet jó hatással van a karrierünkre, vagy akár az anyagi helyzetünkre is. De van egy láthatatlan határvonal, amin átlépve a magunk elé állított könyörtelen mércék ellenünk fordulnak. Kudarcfélelem, szorongás, később a testi- és lelki egészségromlás zavarják meg a működésünket és teszik lehetetlenné azt, amire a leginkább vágyunk: a kimagasló teljesítményt minden helyzetben. Szerencsére nem kell eszközök nélkül szembenéznünk ezzel a csapdahelyzettel. A sikerrel és kudarccal megélt viszonyunk, a saját teljesítményünkről alkotott kép, az önmagunkkal megélt kapcsolat mind-mind egészségesen átformálható annak érdekében, hogy végre örömünket is lelhessük a saját, hosszú távon is fenntartható jó teljesítményünkkel.

 De mi is a maximalizmus? – Rövid fogalommagyarázat

Először is fontos tisztázni, hogy a maximalizmus önmagában nem betegség, nem diagnosztizálható mentális zavarként. Ez részben persze jó hír, de egyben nehezíti is a felismerést, hiszen nem egy nyilvánvalóan furcsa, idegen, a normálistól elütő tünetegyüttesről beszélünk. Épp emiatt nehéz „belőni” a határokat, vajon meddig tart az egészséges teljesítményvágy és honnan válik görcsössé, és a szenvedés forrásává. Hasznos kulcsfogalom a döntésben: az önkárosítás. A jó – vagy akár kimagasló – teljesítmény igénye önmagunkkal szemben lehet természetes, de ha az ezzel járó negatív gondolatok, szorongások állandóak és csillapíthatatlanok, akkor az önkárosító maximalizmussal nézünk szembe.

Fontos tudni és figyelembe venni azt is, hogy a maximalizmus „nem áll meg” a munka világában. Bár a legtöbbször itt jelentkezik, de aki érintett ebben, bizony elszenvedi miden fontos életterületen. Az ezzel együtt járó feszültség, szorongás és kimerültség sem tartható a munkahely falain belül.

Bár önmagában nem betegség, a maximalizmus járulékos következményei igazán súlyosak lehetnek. A hosszasan elszenvedett belső feszültség az idő múlásával egy re nagyobb eséllyel válthat ki más pszichés problémákat, illetve a stresszel együtt járó betegségek sokaságával fenyegeti az ezt elszenvedőt. A tartós fejfájás, az alvászavarok, a depresszió, a szív- és érrendszeri- illetve emésztőrendszeri zavarok mind gyakori kísérői a maximalizmusnak.

 Tünetek – Mire figyeljünk?

Nehezítheti a felismerést, hogy a jelenség tünetei sokrétűek, megjelenésük minden érintett esetében más és más lehet. Az intenzitásuk sem állandó, az érintett számára nagy téttel bíró teljesítményhelyzetekben erősödhetnek fel igazán. Az sem könnyíti a maximalizmus beazonosítását, hogy az ettől szenvedő minden erejével igyekszik a tüneteket kompenzálni, elrejteni mások, de akár saját maga elől is, hiszen a legnagyobb félelme éppen az, hogy a kimagasló teljesítményét bármi megzavarhatja.

A felismerés nehézségei ellenére van néhány jelenség, jellemző működési mód, amelyekre érdemes figyelni, akár ha saját magunkról vagy egy hozzánk közel állóról igyekszünk eldönteni, fenyegeti-e a maximalizmus:

• önkritikusság és kritika mások felé
• a „kell” hatalma mindenek felett
• önkizsákmányolás (nincs időm/nem szabad pihenni) az egészségkárosításig
• szégyen, „imposztor szindróma”
• nem megfelelő hatékonyság
• folyamatos érzékenység/érzelmi túlterheltség
• merev, rugalmatlan működés, szigorú rutinok, amitől nem lehet eltérni
• öröm képtelenség
• kudarcfélelem
• halogatás, elkerülés, befejezetlen feladatok
• elmagányosodás, szeretetlenség-érzés (elfogadásra és szeretetre vágyik, de ez elérhetetlennek tűnik, hiszen ez az elérhetetlenül magas teljesítményen keresztül érhető el)
• túlterheltség (minden életszerepben)
• a delegálás nehézségei („mindent nekem kell megcsinálnom”).

Maximalizmus és pszichológia

Bár nem mentális betegség, a maximalizmus jobb megértése érdekében érdemes röviden áttekinteni, hogyan értelmezik a jelenséget az egyes pszichológiai elméletek.

A pszichodinamikus megközelítés szerint a működésünket alapvetően határozzák meg a tudattalan folyamatok, illetve az itt hordozott hiányok, belső konfliktusok. Ebben a rendszerben a nyugalom, a biztonság és az elégedettség – azok az élmények, amelyek a maximalizmusban nem megélhetők – a fejlődésünk legkorábbi szakaszának élményei. Az ezek megéléséhez szükséges képességek is a gyermekkori fejlődésünk kezdetekor alakulnak ki. Ha ezek hiányosak, azt szülő-gyerek kapcsolati sérülésként érdemes értelmezni. Egy kiegyensúlyozott embernél is előfordulhat, hogy egy-egy megterhelő élethelyzetben a fenti alapigények nem teljesülnek. Ilyenkor természetesen van „némi” szenvedés, de viszonylag hamar megvalósítható a sikeres érzelemszabályozás, az ennek köszönhető megnyugvás, majd a hiányt elhárító célirányos viselkedés. Ez az egészséges folyamat a maximalizmusban nem tud megvalósulni.

Szintén tanulságos a sémaelmélet maximalizmus-értelmezése. Ezen modern irányzat alapfogama a maladaptív séma, amely érzések, gondolatok és reakciók többé-kevésbé szervezett egysége, a működése, esetleges aktivációja viszont hátrányos következményekkel jár, nem megfelelő működéshez vezet. Ebben a rendszerben is egyértelmű a történeti magyarázat: a maladaptív sémák azért alakulnak ki, mert az egyén alapvető érzelmi igényeit – első sorban a szülei – nem elégítik ki.

A sémaelmélet és annak mérőeszközei a maximalizmust „Könyörtelen mércék és hiperkritikusság” sémaként nevezik meg, amely a „keményen kell küzdeni, nem szabad lazítani, muszáj a legjobbnak lenni” parancsokat hordozza. Az ezt elszenvedő számára a nyugalom, a kapcsolatok és az egészsége mindezekkel szemben másodlagosak. Ez a séma pedig az „Aggályosság és gátlás” csoportban foglal helyet, amely lényege a merevség és a szigorú normák, amely szükségessé teszi az érzések és impulzusok elnyomását, és az öröm- és ellazultság képességeinek korlátozásával jár együtt.

Mit tehetünk?

A fentiek talán aggasztóan hangozhatnak, de fontos tudni, hogy nem állunk eszközök nélkül a maximalizmussal való megküzdésben, akár ha önmagunkon, akár ha másoknak igyekszünk segíteni.

Az első és legfontosabb eszköz kissé általánosan hangzik, de megkerülhetetlen: az önismereti munka. Ha a maximalizmussal nézünk szembe, ne felejtsük el, elmaradt személyiségfejlődési lépések állnak előttünk (lásd: korai élmények hatásai)! A fejlődés korai képességek megerősítésén, megterhelő szülői üzenetek átírásán keresztül vezet.

Van azért néhány konkrét(abb) tanács és eszköz, amellyel önmagunkat vagy másokat támogathatunk a maximalizmussal való megküzdésben:

• Az „Engedd el a kritikusságot!”, „Tanulj meg örülni!”, Ne félj a kudarctól!”, „Ne vedd magadra mások kritikáját!” „Kezeld a kudarcot tanulási lehetőségként!” jó szándékú üzenetek, de érdemes ezekkel óvatosan bánni! Egy szenvedő számára inkább toxikus pozitivitásként, az érzéseinek érvénytelenítéseként „csapódnak le” az ilyen típusú mondatok.
• Önreflexió: tanuljuk pártatlanul, néha egy lépés képzeletbeli távolságból figyelni a saját működésünket! Nincs szükség önkritikára, csak annak megfigyelésére, mire vagyunk érzékenyek, mi billent ki az egyensúlyunkból, hogyan működünk.
• Reflexió: ha másoknak segítünk, szükséges a folyamatos visszajelzés. A kritika itt sem hatásos, a viselkedés megfelelő irányba terelése megvalósítható megfelelő iránymutatással és kizárólag pozitív üzenetekkel.
• Az öndicséret gyakorolható! A maximalizmus együtt jár az önértékelés sérülésével, elbizonytalanodásával is. Ebben az esetben az önmagunkról szerzett élmények feldolgozása részrehajlóvá válik: a negatív élmények, kudarcok „mélyre mennek”, a sikerek viszont értéktelenek („Csak szerencsém volt”). Figyelemmel és gyakorlással ez az egyensúly helyreállítható.
• Tanuljunk meg úton lenni! Egy maximalista könnyen elvész a mai nap feladatok rengetegében és megroppan mindezek súly alatt. Ha tudjuk a munkánkat, a karrierünket egy fejlődési folyamatnak tekinteni, a feladataink egy-egy fontos, de mégsem élet-halál megmérettetésként jelennek meg ebben. Ebben a működési módban a boldogság és elégedettség sosem egy tevékenység célja, hanem mellékterméke.
• Megfigyelhetjük, észrevehetjük, és megtanulhatjuk kizárni a teljesítményszorongással együtt járó gondolkodási hibákat is:
  •  „Ha nem teljesítek mindig 100%-on, akkor nem vagyok elég jó.”
  • „Csak a tökéletes munka elfogadható.”
  • „A második hely kudarc. Csak a győzelem számít.”
  • „Ha nem tökéletes a prezentációm, elveszítem a szakmai presztízsemet.”
  • „Muszáj tökéletesen csinálnom mindent.”
  • „Nekem mindig a legjobbnak kell lennem.”
  • „Ha egyet is hibázok, mit fognak szólni?”
  • „Egy kis hibáért is keményen elítélnek.”